Egy

„Nem volt semmilyen figyelmeztető jel. Semmilyen azonosítható eseménymintázat, ami az incidenshez vezethetett. Semmilyen kiváltó ok vagy előzmény. Semmilyen magyarázat, ami levezethető lenne az alany kórtörténetéből. Elszigetelt jelenség volt és megindokolhatatlan: semmi köze nem volt semmihez.”

Somerville kedvéért írtam le mindezt, négy-öt nappal azután, hogy megtörtént. Csak hogy véget vessek a kérdések özönének.

Be akartam bizonyítani neki, hogy én is képes vagyok objektiven szemlélni a dolgokat.

Miután Somerville elolvasta a jegyzeteimet, így szólt:

– Ha az ember rájön, pontosan hol keresgéljen, mindenre talál magyarázatot, Mr. Gregory.

Persze várható volt, hogy valami effélét mond majd: ezért kapta a fizetését.

Mindent újra kellett gondolnom: munkahelyet, nevet, életet váltottam, hogy helyet találjak mindannak, amit ma már tudok. Akkor még semmit sem tudtam. Tényleg nem volt semmilyen figyelmeztető jel.

Kétségtelen, hogy akad néhány kiugró részlet, de még az utólagos visszatekintés előnyös pozíciójából sem állíthatnám, hogy ezek egységes képet alkotnak. Minden, ami azon a péntek délutánon történt, miután kiléptem az irodámból, jelentéktelen volt. Egy újabb mozgalmas hét ért véget, és alig vártam, hogy néhány napot otthon töltsék Annával és a kutyákkal.

Szombaton volt Anna születésnapja. Meglepetéssel készültem.

Péntekenként általában elcsíptem a 16:48-ast Bedford felé. Ehhez fél órával a munkaidő vége előtt el kellett jönnöm az irodából, és noha nálunk ezt az előjogot csak a felső vezetőség tagjai élvezték, hajlandó voltam vállalni a kockázatot, hogy a tyúkszemükre lépek. Bármire képes lettem volna, csak hogy elkerüljem az 17:28-ason uralkodó hétvégi tömegnyomort, és az egész utat egy felfordított aktatáskán kelljen végigülnöm.

Azzal, hogy hétvégenként korábban távoztam, nagyot nőtt az ázsióm az irodában. Ez a régi trükk – magadévá tenni az előjogokat ahelyett, hogy megpróbálnád kiérdemelni őket – ritkán vall kudarcot.

És nem mellesleg jól is végeztem a munkámat.

Azon a pénteken kis híján lemaradtam a vonatról. Feltartottak az irodában, így mire megérkeztem a Grand Centralra, alig egy percem maradt az indulásig. Túlságosan kicentiztem az időt: nem az első alkalom lett volna…

Átküzdöttem magam a csődületen jegyemmel a fogaim között, egyik hónom alatt egy hatalmas csomaggal (a meglepetéssel), a másik alatt további két méretes pakkal, az aktatáskámmal, egy üveg Veuve Cliquot-val, egy teli bevásárlószatyorral és persze a szokásos csokor vörös rózsával. Soha életemben nem éreztem magam ennyire feltűnőnek: mindig is rühelltem dolgokat cipelni.

Lélekben már felkészültem a 17:28-as gyötrelmeire, amikor megpillantottam egyik ingázópartneremet, amint épp keresztülhasítja magát a tömegen. Ő is észrevett, és hevesen mutogatott az 5-ös peron felé.

Éppen, hogy elcsíptük.

Egy pár másodpercig a folyosón állva kapkodtam levegő után. Barátom láthatóan alig állt a lábán. Kipirult arccal és szürke, halszálkamintás öltönye alá rejtett, elhízott testével hevesen zihált. Ujjával beletúrt vörhenyes szőke hajába, ami futás közben a homlokába hullott.

– Öregem, ennek kis híja volt! – sikerült végre kinyögnie.

Habár elég gyakran ültünk egymással szemben, még sohasem kellett beszélgetnem vele. Éreztem, hogy ha most szóba elegyedünk, aktív éveink végeztéig kénytelenek leszünk erőltetett társalgásokat folytatni egymással. Így hát megköszöntem a segítségét, és elindultam a másik irányba.

– Csak semmi pánik! – mondta. Izzadt, mint a disznó.

Talán kivörösödött arca tette, vagy talán a ráeső fény, ahogy a vonat kiaraszolt az állomásról, de egy pillanatra az a benyomásom támadt, mintha a homlokán gyöngyöző és a bal füle mellett, széles, puha orcáján patakként végigcsorduló verítékcseppek vérré változtak volna.

Sietve kerestem magamnak egy ülést a szomszédos kocsiban.

Az út hátralévő része eseménytelenül telt. Dolgoztam egy keveset, hogy a befejezetlen munka ne lebegjen a fejem fölött egész hétvégén. Azt akartam, hogy Anna születésnapján minden tökéletes legyen, egészen a legapróbb részletekig.

Egy darabig azon tűnődtem, hogy vajon milyen sorrendben kellene Annának megnéznie az ajándékait. Úgy gondoltam, közvetlenül azelőtt bontjuk majd fel a pezsgőt, hogy a meglepetéshez érne.

Csakis amiatt aggódtam, hogy nem fog annyira örülni neki, mint azt remélem.

Nagyon szerettem a feleségemet. Szinte minden más általunk ismert házaspártól eltérően Annával még mindig volt miről beszélgetnünk. Még mindig ugyanúgy élveztük egymás társaságát, hat év házasság után is.

Még sohasem voltunk ennyire boldogok.

Anna és a fiúk az állomáson vártak rám. Annának a szemébe sütött a nap, hunyorogva fürkészte a lassító vonat ablakait. Most is emlékszem az arcára, amikor meglátott, amint leléptem a peronra. Egy kisgyerek mohóságával vetette felém magát, izgalomtól elakadó lélegzettel átkarolta a nyakamat, és hosszan, gyengéden megcsókolt.

– Atyaisten – nyögtem –, ezt meg mivel érdemeltem ki?

Claus és Caesar azonnal ugrálni kezdett ránk, eszeveszetten csaholva. Igyekeztem megnyugtatni őket, míg Anna bolondos, imádnivaló jelenetet rendezett, kijelentve, hogy ott helyben meg akarja nézni az ajándékait. A nagy kavarodásban a vonat majdnem elindult az aktatáskámmal. Gyerekességgel és felelőtlenséggel vádoltam Annát. Kinevetett, és rám öltötte a nyelvét.

Mindent bepakoltunk a kombink hátsó ülésére, a kutyák bemásztak a nekik elkülönített részbe, majd Annával a volán mögött útnak indultunk hazafelé; csak cigarettát venni álltunk meg Bedfordban. Pont 18:30-kor érkeztünk meg a házhoz: emlékszem, hogy az órámra néztem – részben megszokásból, részben pedig azért, hogy ellenőrizzem, van-e még időm hosszabb sétára vinni a kutyákat vacsora előtt. Szeptember utolsó hétvégéje volt, és egyre korábban sötétedett.

Miután cipőmet gumicsizmára cseréltem, kiengedtem a srácokat az autó csomagtartójából. Teljes eksztázisba jöttek a séta lehetőségétől: körbe-körbe rohangáltak, és játékosan kaffogtak a bokám körül.

Anna csak állt, és nézett minket, aztán szó nélkül sarkon fordult, és elindult a ház felé. Utána szóltam, hátrapillantott, de tekintetében neheztelést láttam.

Bő pulcsit viselt kopott farmernadrággal; hosszú, szőke haja – színe, akár a fehér homok – megcsillant az esti fényben. Odamentem hozzá, és a fülébe súgtam, hogy mennyire gyönyörű, kezemet a pulóvere alá csúsztatva. Karjaival körülfonta a csípőmet, és az ingemet cibálta, olyan sürgetően, hogy beleremegett a térdem.

Kacagva váltunk szét. Próbáltam rávenni, hogy jöjjön velünk sétálni, de erősködött, hogy még sok a tennivalója a konyhában. Így hát útra keltem Clausszal és Caesarral a ház mögötti nyílt mezők felé.

Hamar elértük az út végén a kis dombot, amelyből egy ponton bozóttal és haraszttal benőtt sziklahányás emelkedett ki élesen. Innen egészen jó kilátás nyílt a környező vidékre.

Behunytam a szemem, és karomat miséző papként széttárva mélyeket lélegeztem. Ha nem is fújta ki teljesen a szennyet a tüdőmből, azért jobb volt, mint egy kocogás a Central Parkban.

Amikor a fiúk hozzánk kerültek, Anna ragaszkodott hozzá, hogy vidékre költözzünk, amint megengedhetjük magunknak. Kegyetlenségnek érezte, hogy két nagytestű kutyát – két hosszúszőrű arany retrievert – a városban tartsunk. Be kell vallanom, hogy időbe telt, amíg megbarátkoztam az ötlettel. A New York-i életnek azért megvoltak az előnyei.

Mégis, ahogy hátranéztem a házunkra, elfogott némi elégedettség. Nem volt különösebben nagy, sem takaros, a pajtára pedig még mindig ráfért volna az átalakítás, amit már három éve tervezgettünk. A ház még az előnyös szeptemberi fényben is egy kicsit ütött-kopottnak tűnt. De a miénk volt.

A kutyák időközben elunták az ácsorgást. Előrerohantak, szokás szerint megállíthatatlanul.

Clausnak – a „rangidős partnernek”, ahogy neveztük – volt néhány év előnye Caesarral szemben: valójában apa és fia voltak. Háromévesen Caesar még kölyökkutya volt, vagy legalábbis előszeretettel viselkedett úgy. Ő volt a bajkeverő: állandóan galibát csinált, amit Claus erősen helytelenített, habár végül többnyire a rangidős partner is csatlakozott, ha csak azért is, hogy kinyilvánítsa a tekintélyét. Claus meglehetősen súlyos, germán karakterrel bírt. Gyakran ugrattam Annát a pedigréjé-vel, azzal viccelődve, hogy Habsburg-vér csorog az ereiben, noha valójában egy kennelből – egy kimondottan jó nevű kennelből – származott Hackensack mellől.

Mindketten rajongásig szerettük a kutyáinkat. Ha volt is rá hajlamunk, hogy átengedjük nekik az életünk irányítását, én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ellenálljak ennek, bár nem jártam maradéktalan sikerrel. Ennélfogva igyekeztem őket szigorúbban fogni, mint amúgy indokolt lett volna – ami persze puszta időpocsékolás volt, tekintve, hogy mindkét állatot a végtelenségig elkényeztettük, így persze eszük ágában sem volt engem komolyan venni.

A hazaúton, nagyjából fél mérföldre a háztól Caesar nyúlszagot fogott. Cikkcakkban megiramodott, magasba emelt farokkal, orrával a földet pásztázva, hátrahagyva Claust, aki lemaradva követte. A látvány, ahogy a rangidős partner fontoskodó, merev lábú ügetésbe fog, ezúttal is – mint mindig – mosolyra fakasztott, ám aztán elvesztettem az érdeklődésemet. Sőt, lényegében meg is feledkeztem a kutyákról, amíg meg nem hallottam az erdőből felhangzó, fájdalmas nyüszítést, amit hangos csaholás követett.

Először azt hittem, a srácok tényleg nyulat fogták. Utánuk vetettem magam az aljnövényzetbe, de csak Caesar látványa fogadott, amint a kerítés tövében forgolódik, és egy tövis,es bozótból igyekszik kiszabadítani magát. Claus eközben ágyéka gyümölcse mellett állt, és flegma vakkantásokkal fejezte ki megvetését a fiatalabb kutya komédiázása iránt.

Még véletlenül sem akartam felizgatni Annát, márpedig erre mi sem lett volna alkalmasabb, mintha egy sérült kutyával állítok haza. Kiszabadítottam Caesart a tövisbokorból, és megvizsgáltam, amilyen alaposan csak tudtam a megmaradt szürkületi fényben. Sikerült megállapítanom, hogy nem vágta meg magát. Egy darabig próbált három lábon sántikálni, hogy együttérzést csikarjon ki belőlem. Amikor láttam, hogy igazából semmi baja, mindkettőjüket alaposan lehordtam. Örömmel nyugtáztam, hogy lekonyuló farokkal követnek egészen hazáig.

Ahogy leültem a verandán, hogy levegyem a csizmámat, hozzám oldalogtak, és nyalogatni kezdték a kezemet. Ez a viselkedés annyira nem volt jellemző rájuk, hangosan felkacagtam, mire a farkuk eszelős táncba kezdett.